Milton Friedman öröksége a globális és a magyar gazdaságpolitikában
Lóránt Károly cikke
A XX. század legnagyobb vitájának – az állami beavatkozást előtérbe helyező és a szabadpiacok elsőségét hirdető iskola összecsapásának – megkerülhetetlen óriása Milton Friedman. Megkerülhetetlen azonban az a kérdés is, hogy az elméletét dogmatikusan követő politika a fejlődést nyitotta meg a gondolatot befogadó országok – köztük Magyarország – számára, vagy kiszolgáltatottságot és tartós válságot eredményezett e nemzetek gazdaságaiban.
Két nevezetes halottja volt a világnak az elmúlt év végén, akiknek neve összeforrt a gazdaságtörténetben: Milton Friedman, aki közgazdasági elméletével jelentősen befolyásolta a huszadik század utolsó évtizedeinek gondolkodását és Augusto Pinochet, aki az elméletet elsőként ültette át a gyakorlatba.
Milton Friedman 1912-ben született New Yorkban valamikor Magyarországról, Beregszászról kivándorolt szegény zsidó munkáscsalád negyedik gyermekeként. Diplomáját a Rutgers College-ben, New Jersey állami egyetemén kapta meg 1933-ban, majd a chicagói, később a Columbia Egyetemre került, ahol megszerezte a doktori fokozatot.
Mivel Friedman nem talált magának egyetemi állást, a keynesiánus gazdaságpolitika későbbi kíméletlen és kétségkívül leghatásosabb támadója éppen a Keynes és Roosevelt elnök nevével összekapcsolódó új amerikai gazdaságpolitika, a New Deal megvalósításában vett részt állami alkalmazottként. A pénzügyminisztérium szóvivőjeként 1942-ben ő javasolta egy tipikusan keynesiánus adózási rendszer bevezetését, a kifizetéskor levont jövedelemadóét vagy forrásadóét (addig ugyanis az adófizetők március 15-én egy összegben fizették be az adóikat). Jóval később önéletrajzában maga is csodálkozott, hogy akkor mennyire keynesiánus volt, és valami misztikus, megmagyarázhatatlan dolognak tartotta, hogy a harmincas években az emberek hittek Roosevelt politikájában.
A háború után visszatért Chicagóba, ahol is megalapította a közgazdaságtan chicagói iskoláját (Chicago School of Economics), és ahol 1976-os nyugdíjba vonulásáig tanított. Itt fogalmazta meg fő elméleti tételeit, amelyek alapvetően befolyásolták a XX. század utolsó harmadának gazdaságpolitikai gyakorlatát, ezen keresztül pedig a világgazdaság és a politika alakulását.
A nagyközönségre a legnagyobb hatást kétségtelenül a feleségével, Rose Director Friedmannel közösen írott könyve, az 1978-ban publikált Szabad választás (Free to Choose) című gyakorolta. Az amerikaiak többsége nyilván hazafias meghatottsággal olvasta őseiről, hogy „amikor megérkeztek, nem várták őket arannyal kikövezett utak, nem találtak könnyű életet. Viszont kaptak szabadságot és lehetőséget, hogy képességeik legjavát kifejthessék. Kemény munkával, találékonysággal, takarékossággal és némi szerencsével legtöbbjüknek sikerült reményeiket és álmaikat valóra váltaniuk, bátorítva a barátokat és rokonokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk.” Milton Friedman könyvében elfelejtette megemlíteni, hogy ezek a találékony, keményen dolgozó emberek otthon, Írországban ugyanezekkel a képességekkel és ugyanilyen szabadsággal egyszerűen éhen haltak volna a burgonyavész következtében. Valami más is kellett tehát, mint a szabadság, és az a más az indiánok földje volt: vagyis az akkor korlátlannak megélt erőforrások. Észak-Amerikában az indiánok megélhetését biztosító területek elfoglalásával talán a történelem legnagyobb népirtása zajlott le.
Abból a véletlenből, hogy mind Adam Smithnek a szabadpiaci elveket hirdető munkáját, A nemzetek gazdagságát, mind az amerikai Függetlenségi nyilatkozatot azonos évben, 1776-ban adták ki, Milton Friedman azt a következtetést vonta le, hogy a szabadság és a szabad piacgazdaság elválaszthatatlanok. Felfogása szerint minden anyagi jólét a szabadpiacoknak köszönhető, és ha a szabadpiacok működésébe a kormány beavatkozik, akkor lerombolja mind a jólétet, mind a szabadságot, amelyet a Függetlenségi nyilatkozat oly ékesszólóan nyilvánított ki. Szabad kereskedelemre, a vámok felszámolására, szabad árfolyamokra, a tőke szabad áramlására van szükség, s ha ez nem következik be, véget ér a két évszázados gazdasági prosperitás.
*
Friedman szenvedélyesen síkraszáll az állami jóléti rendszerek ellen, és amit minden téren (az egészségügy, nyugdíj, oktatás területén) javasol, az a magánvállalkozású szolgáltatás. Igaz, nehogy a szabad versenyes kapitalizmus elveszítse arcát, a legszegényebbek (mai szóhasználattal lúzerek) számára kitalálja mellé a negatív jövedelemadót (egy bizonyos jövedelmi szint alatti jövedelemkiegészítést azoknak, akik dolgoznak) is.
Milton Friedman érvelése nem új, e gondolatok benne voltak már Adam Smith könyvében is, sőt Adam Smith még meg sem született, amikor egy holland orvos, bizonyos Bernard Mendeville a Méhek meséje című szatirikus tankölteményében (1705-ben) megfogalmazta az éppen születőben lévő szabadpiaci kapitalizmus mantráját: „Bár egyenként így csupa bűn a rész, paradicsom volt maga az egész”, mert abból, amit saját érdekeinek megfelelően „a gonosz s léha tett, most a köznek mind haszna lett”.
Friedman fő érdeme, hogy e gondolatokat a keynesiánusi negyed század után ismét szalonképessé tette – és az is igaz, hogy munkássága statisztikai csúcsteljesítmény. Az, hogy a végeredmény most bírálat alá esik, nem von le munkája értékéből.
Persze e tevékenysége hathatós támogatókra talált, hogy miért és hogyan, azt Hillary Clinton önéletrajzi könyvéből, az Élő történelemből ismerhetjük meg közelebbről: „Barry Goldwater szenátor nagy visszhangot kiváltó veresége után, amikor Lyndon B. Johnson nyerte meg az 1964-es elnökválasztást, néhány republikánus milliomos, akiket megrázott, hogy pártjuk annyira kis híján maradt le és veszített, olyan stratégiába kezdett, amelyben a konzervatív, jobboldali politika filozófiai magjait hintették el, s ennek érdekében egy sajátos politikai stratégiát dolgoztak ki. Nagy elméket pénzeltek, professzorokat és szemináriumokat támogattak, és médiacsatornákat hoztak létre eszméik és véleményük terjesztésére.” Konzervatív, jobboldali filozófián ez esetben a neoliberális filozófiát kell érteni, amelyet Milton Friedman és a chicagói iskola képviselt, és amelynek szűken vett közgazdasági tartalmát monetarizmusnak nevezik.
Chile, a mintaország
Milton Friedman és a chicagói iskola tanítása elsősorban a nemzetközi pénztőkének és a multinacionális vállalatoknak kedvezett, mert az elméletet a gyakorlatban alkalmazva megnyithatta saját terjeszkedése előtt a keynesiánusi időkben korlátozott teret. Ebben a hetvenes évek második felétől egyre nagyobb támogatást kapott a második világháborút követően egészen más célra létrehozott intézményektől: a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbanktól. A Világbank, amelyet eredetileg Európa háború utáni újjáépítésének elősegítése céljából hoztak létre, majd a kevésbé tőkeerős tagországok gazdasági fejlődésének támogatójává vált, a nyolcvanas évektől kezdve a neoliberális ideológia és gazdaságpolitika egyik legfőbb terjesztőjévé lépett elő, hiteleit úgynevezett strukturális átalakítási programokhoz kötötte, mely programok a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikai elvek alkalmazását jelentették a hitelt felvevő országokban. Az az ország kaphatott hitelt a Világbanktól, amely ezeket az elveket gazdaságpolitikája részévé tette. Ugyanezt a politikát folytatja a Nemzetközi Valutaalap is, amelyet eredetileg a nemzetközi kereskedelem bővítése és kiegyensúlyozása, vagyis a fizetésimérleg-hiányok leküzdése érdekében hoztak létre.
Josef Stiglitz, a Világbank egykori főközgazdásza elnevezte a bank által képviselt politikát „washingtoni konszenzusnak”, ami jelzi, hogy ki gyakorolja a legfőbb ellenőrzést e politika fölött.
Azonban nemcsak a fenti intézmények, hanem más nemzetközi szervezetek is hozzájárultak a Milton Friedman-i eszmerendszer terjesztéséhez és egyedüli alternatívaként való elfogadtatásához. Ilyenek például az amerikai üzleti meg politikai elitet tömörítő és az Egyesült Államok külpolitikáját jelentősen befolyásoló Council of Foreign Relations (internetes honlapja: www.cfr.org); a trilaterális bizottság (www.trilateral.org), amelyben Amerika, Európa és Japán vezető üzletemberei, politikusai és politikai elemzői vesznek részt; az Európai Ipari Vezetők Kerekasztala (European Round Table of Industrialists: www.ert.be/home.aspx); de talán a legmisztikusabb a Bilderberg-csoport, amelynek tevékenységéről semmilyen nyilvános híradás nincs.
A friedmani ideológia azonban még így sem gyakorolt volna olyan minden más elgondolást elnyomó hatást, ha nem kapott volna igen széles körű médiatámogatást, méghozzá egy olyan nemzetközi médiától, amely egyre kevesebb kézben összpontosul. Az 1980-as évekig a média még nemzeti kezekben, sokszor családi tulajdonban volt, ettől kezdve azonban megtörténik a média deregulációja és privatizációja (is), amely az új technikai vívmányokkal, a műholdas és digitális technológiával kombinálva létrehozta vagy erőteljesebbé tette a transznacionális médiaóriásokat. Jelenleg a világot voltaképpen mindössze kilenc médiabirodalom látja el információval (Time Warner, Disney, Bertelsmann, Viacom, News Corporation, Sony, TCI, Universal, NBC), és az, amit közvetítenek, a globális piaci értékekről szól.
A Milton Friedman nevével fémjelzett chicagói iskola neoliberális tanításának első gyakorlati megvalósítására Chilében került sor, és itt kapcsolódik össze Milton Friedman története Augusto Pinochet történetével. A dél-amerikai országban 1970-ben a szocialista Allende került hatalomra, aki széles körű gazdasági és szociális reformokat kívánt megvalósítani agrárreformmal, a gazdaság állami szektorának megerősítésével, valamint – ami nyilván hiba volt – az amerikai tulajdonban lévő rézbányák államosításával (a világ réztermelésének egynegyedét Chile adja). Mindennek hatására a külföldi (amerikai) tőke menekülni kezdett, az infláció felgyorsult, a gazdaság és az életszínvonal visszaesett, egyre erőteljesebbé vált az Allende-ellenes erők tevékenysége. Végül is 1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet tábornok, akit Allende alig két héttel korábban nevezett ki a hadsereg főparancsnokának, katonai puccsal megdöntötte a kormányt. Pinochet 1990-ig maradt az elnöki székben, és 1998-ig még a hadsereg főparancsnoka volt, tehát negyed századon keresztül uralta Chile politikai életét. Két évvel a hatalomátvétel után a katonai junta még mindig nem volt képes megfékezni az inflációt, ekkor történt, hogy a chicagói egyetemen tanult chilei közgazdászok egy csoportja meghívta Friedmant, hogy tartson előadásokat, amelyeknek egyik központi kérdése az infláció megfékezésének módja. Friedman ekkor Pinochettel is találkozott, de ő maga sohasem volt a katonai junta tanácsadója; tanítványai, a „chicagói fiúk” hamarosan a katonai kormány legfőbb gazdasági tanácsadóivá váltak. Friedman látogatása után a katonai junta bejelentette, hogy az inflációt „bármi áron” megfékezi. A költségvetési kiadásokat azonnal csökkentették majd huszonöt százalékkal, állami alkalmazottak tízezreit bocsátották el, privatizálták az állami kézben lévő iparágakat, és liberalizálták a tőkepiacot, lehetővé tették a profit teljes kivitelét, és hogy a külföldi vállalkozók ne maradjanak bizonytalanságban, a hazai fizetőeszközt a dollárhoz rögzítették.
A Friedman-féle sokkterápia a gyakorlatban hatásosnak is bizonyult: az inflációt az 1975. évi csaknem 400 százalékról három év alatt évi 40 százalékra sikerült lenyomni, ugyanakkor a stabilizáció igen nagy társadalmi áldozattal járt. Például 1975-ben a lakossági fogyasztás egyharmadával, a GDP tíz százalékkal esett vissza, a munkanélküliség nagymértékben növekedett. A társadalmi és politikai ellenállást Pinochet kemény kézzel verte le, utolsó éveiben 3000 ember életét kérték rajta számon. A kezdeti nehézségek után azonban Chile a neoliberális gazdaságpolitika mintaországává vált, ahová csapatostul zarándokoltak csodát látni e politika hívei egészen addig, amíg 1982-ben a chilei gazdaság megint össze nem omlott.
Mindettől függetlenül Chilében zajlott le elsőként az egészségügy és a nyugdíjrendszer privatizálása, amely módszerek azután a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap strukturális alkalmazkodási politikájának állandó részévé váltak; a két intézmény igyekezett rákényszeríteni ezeket mindenkire, akik kölcsönt kaptak tőlük.
Ennek aztán az lett a következménye, hogy Latin-Amerika gyors gazdasági növekedését a hatvanas–hetvenes években külföldi hitelekből (is) finanszírozta. Ám a kőolajár-robbanás, majd a reagani (neoliberális) gazdaságpolitika következtében eget verő kamatlábak miatt a kontinens országai egyre kevésbé tudták kordában tartani adósságaikat, míg végül 1982-ben Mexikó bejelentette fizetésképtelenségét.
A fizetőképesség helyreállítása és az újabb hitelek fejében a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank a neoliberális politikai elvek alkalmazását, tehát például a tőkeliberalizáció bevezetését követelte ezektől az országoktól. Az eredmény az lett, hogy míg 1982 előtt Latin-Amerika átlagban öt-hat százalékos növekedést ért el, a neoliberális politika alkalmazásával az ütem a felére esett vissza – igen nagy ingadozások és sorozatos válságok mellett. A legutolsó az 1999–2002-es argentin válság volt, amely elsősorban azért következett be, mert a spekulánsok bizalma megrendült a nagymértékben eladósodott, valutáját ugyanakkor a dollárhoz rögzítő ország fizetőképességében.
A fent ismertetett gazdasági doktrína eredményei tehát meglehetősen felemásak. Latin-Amerikában az elmúlt negyed században az egy főre jutó GDP alig emelkedett, míg a jövedelemkülönbségek számottevő mértékben nőttek, és a népesség negyven százaléka ma is szegénységben él. Nem csoda, hogy elsősorban a legjobban sújtott indián lakosság megunta a soha véget érni nem akaró neoliberális kurzust, és a választásokon egyre több, a neoliberális politikával és Washingtonnal szembeforduló „populista” politikus kerül hatalomra: a venezuelai Chávez, a bolíviai Morales és a valamivel mérsékeltebb brazil Lula. Jelenleg Latin-Amerika 520 millió lakosából mintegy 300 millió él olyan kormányok irányítása alatt, amelyek határozottan szembefordultak a Washingtonból diktált politikával, Chávez pedig egyenesen Simón Bolívar nyomdokaiba akar lépni, aki mintegy százötven éve a spanyoloktól szabadította meg Latin-Amerikát.
A washingtoni konszenzus, vagyis a neoliberális gazdaságpolitika nem csak Latin-Amerikában írt történelmet. Az ázsiai országokra is a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap kényszerítette rá, hogy piacaikat megnyissák a nemzetközi tőkeáramlás előtt, aminek először heves spekuláció, majd azután az 1997-es ázsiai pénzügyi válság lett az eredménye. E válságból legjobban talán Malajzia került ki. A Nyugat liberális értékei iránt kevés affinitást mutató mohamedán ország miniszterelnöke, Mohamed Mahathir a GDP jelentős visszaesését okozó pénzügyi spekulációt követően a Világbankot a Nemzetközi Valutaalappal és Soros Györggyel egyetemben kitiltotta az országból, az őket kiszolgáló helyettesét, Anvar Ibrahimot pedig (korrupció vádjával) lecsukatta. Ezt követően az ország gazdasága fellendült, és azóta is igen dinamikus növekedést mutat. Mahathir két évtizedig volt miniszterelnök, és a nemzetgazdasági tervekbe a nagy magánvállalatokat bevonó politikájával („corporate nationalism”, azaz vállalati nacionalizmus) Malajziát egy elmaradott nyersanyagtermelő országból modern ipari országgá fejlesztette.
Egyébként az összes empirikus adat azt igazolja, hogy a második világháború után gyors gazdasági növekedést és felzárkózást végrehajtó országok nem a chicagói egyetemen kitalált és Washington által szorgalmazott gazdaságpolitikát, hanem annak inkább az ellenkezőjét, a nemzeti ipart védő, azt koncentrált erőfeszítéssel fejlesztő politikát alkalmaztak.
Milton Friedman szelleme a nyolcvanas évek közepén érkezett el Magyarországra, amikor az általános tanácstalanság közepette egyre többen kezdték el mondogatni, hogy „kínálati politikát” kellene folytatni. Hogy mi az a kínálati politika, azt a Tervhivatalban kevesen sejthették (másutt se nagyon), később, amikor már áldásait élvezhettük, lassan kiderült, hogy ez a Milton Friedman nevével jelzett gazdaságpolitikai irányzat. E politikának van egypár elnevezése, amely csekély különbséggel lényegében ugyanazt a tartalmat takarja: monetarista, neoliberális gazdaságpolitika, strukturális alkalmazkodás, washingtoni konszenzus, sőt még a globalizáció ködös fogalma is ide tartozik, mert a lényege a tőkeáramlás korlátozásának megszüntetése. Mire a választópolgár rájött, hogy milyen politikát kívánnak rákényszeríteni szómágiával, különböző cégérek alatt, addigra késő volt.
Friedman Budapesten
Magyarország gazdaságpolitikát ténylegesen befolyásoló közgazdászait mindig is vonzották a liberális közgazdasági nézetek, ezért nem volt a szakma részéről számottevő ellenállás a hetvenes évek meggondolatlan hitelfelvételi politikájával szemben. Ahelyett, hogy számoltak volna, vagy legalább a korábbi gazdaságtörténeti tapasztalatokat vették volna elő, ilyen általános megállapításokat hangoztattak: a nemzetek közötti tőkeáramlás a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlesztésének szerves része, inflációs időkben jobb az adós pozíciójába kerülni, mások is nagy öszszegben importálnak tőkét, a gazdaság fejlesztéséhez külső forrásokat kell bevonni stb.
Míg az ötvenes és hatvanas években szempont volt, hogy a gazdaságirányító szervekbe olyan emberek kerüljenek, akiknek volt vállalati gyakorlatuk, ez a hetvenes évekre megszűnt, és az irányító szerveket elárasztották a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem frissen végzett, gyakorlati ismeretekkel és érzékkel nem rendelkező hallgatói. A gyakorlati ismeretek hiányát elvi elkötelezettség helyettesítette, mégpedig a nyugaton akkor már erősen terjedő chicagói liberalizmus irányában. Hamarosan ők lettek az irányító szervek hangadói, és ahogy a chicagói fiúk Chilében, ugyanúgy ezek a „Dimitrov téri fiúk” Magyarországon igyekeztek gyakorlatba átültetni az elméletet. (A tér, ahol az egyetem van, akkor éppen a bolgár kommunista, Georgi Dimitrov nevét viselte, ma Fővám tér.)
Elpuskázott reformok
A nyolcvanas évek elején azonban még csak arra futotta, hogy megakadályozzanak mindenfajta iparszerkezeti átalakítást. A hetvenes évek végére ugyanis már mindenki számára világos volt, hogy a szovjet relációra kifejlesztett gépipart nem lehet fenntartani, mert az oroszok nem adnak több kőolajat gépekért, ezért a gépipar szerkezetét át kell alakítani, a felesleges kapacitásokat le kell építeni. Erre azért nem került sor, mert a Dimitrov téri fiúk felfogása szerint a változásoknak piaci hatásokra és nem központi tervek alapján kellett volna végbemenniük. Ilyen piaci hatások természetesen nem voltak az adott körülmények között. Ehelyett a leglehetetlenebb szabályozó-rendszeri változásokat javasoltak (például egy mesterséges „világpiaci” árrendszert), amelyek azon túlmenően, hogy lehetetlenné tették a vállalatok munkáját, semmilyen eredményt nem hoztak. Mivel ilyen körülmények között a szovjet relációjú külkereskedelmi aktívum egyre nőtt (a gépipari vállalatok tovább exportáltak, de nem kaptunk érte cserében nyersanyagot, más meg nem kellett), kitalálták, hogy térjünk át az oroszokkal való elszámolásban a rubelről dollárra. Ez Magyarországnak évi másfél milliárd dolláros veszteséget jelentett (ez óriási összeg még ma is, nemhogy akkor). Az oroszok, akik presztízsokokból ragaszkodtak a rubelelszámoláshoz, teljesen el voltak képedve, de ahogyan az orosz tárgyaló delegáció emlékeztetőjében írta: „Igaz, hogy ebbe a magyar gazdaság tönkremegy, de ha a magyaroknál ez jelenti a reformot, mi ne álljunk ellent.”
Az 1978-as gazdaságpolitikai fordulattól – amikor az adósságterhek kijózanító hatása alatt végre kényszerűen szembenéztek a valósággal – a rendszerváltásig tizenkét év telt el, ami bőven elegendő lett volna az iparszerkezet átalakításához (Mahathir a Malajzia-tervekkel nagyjából ebben az időben modernizálta országát), de az említett okok miatt hazánkban semmi sem történt. A nyolcvanas évek végén azután a Dimitrov téri fiúk előálltak az import liberalizálásának ötletével; ezt még az MSZMP-kb fogadta el 1988-ban, de megvalósítása jórészt az Antall-kormány alatt történt. Ezt követték 1991-ben olyan törvények (jegybanktörvény, számviteli törvény, pénzintézeti törvény, csődtörvény), amelyek az ország igen gyors külső és belső eladósodásához vezettek. Mindez a privatizációs gyakorlattal együtt azt eredményezte, hogy a magyar ipar gyakorlatilag összeomlott, külső és belső piacait nagyrészt elveszítette, négy év alatt megszűnt az ország összes munkahelyének egyharmada, a GDP húsz százalékkal esett vissza. Ezekben az intézkedésekben lehet jól felismerni a Dimitrov téri fiúk gyakorlati tapasztalatainak hiányát, tudatlanságát és doktrinerségét. Lehetett-e ép ésszel elvárni, hogy a magyar vállalatok négy év alatt alkalmazkodjanak a náluk többszörösen tőkeerősebb, piaci bevezetettséggel rendelkező nyugati vállalatokhoz és multinacionális cégekhez, mikor Anglia annak idején kétszáz évig védte a hajózási törvénnyel saját iparát, és csak akkor alkalmazta a liberális elveket, amikor a nemzetközi piacokon már egyértelmű volt a fölénye?
A rendszerváltás óta eltelt lassan két évtized nem igazolta, hogy a neoliberális gazdaságpolitika hívei által gyakran emlegetett „fájdalmas reformok” eredménnyel jártak volna, sőt az ország lényegesen roszszabb helyzetben van nemcsak a környező országokhoz vagy az unióhoz újonnan csatlakozott Romániához és Bulgáriához képest, hanem a fejlődő országokkal összehasonlítva is.
A Dimitrov téri fiúk harmincévnyi uralma a gazdaságpolitikában a legvidámabb barakkból egy perspektívátlan, leszakadó országot eredményezett. Kérdés, maradt-e még annyi erő a magyar társadalomban, hogy e helyzetet felismerve tegyen ez ellen valamit.
